2013. március 14., csütörtök

jelszavaink: távol-keleties ízek, gyorsan, ügyesen

egyszerűen imádom, amikor csak úgy valamit akarok főzni. kimegyek a konyhába és megnézem, hogy mi van a hűtőben és a szekrényben. és ekkor jönnek az ízek, imák, szerelmek. nem gondolkozom sokat, csak hagyom, hogy valami bevillanjon és megyek az intuícióm alapján a megálmodott úton.


valamelyik nap ugyanez történt. mondjuk már éhes voltam, de fogalmam sem volt, hogy mit ennék nagyon szívesen. felderítettem a konyhát és láss csodát, máris sok kincset találtam, ami lényegében egy csodafinom receptet is eredményezett. fahéjas, aszalt szilvás csirke kókusztejjel meglocsolva, kagylócskával.



szóval elővettem a kedvenc kis vágódeszkámat két nagy fej hagymát felvágtam szálasra. majd jött két szép csirkemell, amit apróra felkockáztam. közben ugye kikészítettem a mandulát és gyorsan az aszalt szilvát is, amit kisebb darabokra szeltem.

elővettem egy közepes lábast olívaolaj, bele a szálas hagyma és pirítás. amikor kicsit kezdett már üvegesedni, hozzáadtam a pici aszalt szilvákat. hagytam, hogy kicsit összeérjenek az ízek, de közben kevergetni kell, nehogy odaégjen vagy ragadjon. 
elkezdtem egy kellemesen édes illatot érezni, ez volt az egymáshoz puhulás jele, ekkor gyorsan tettem hozzá érzésre még mandulát és picit átpirítottam. természetesen kis bors, fokhagyma és zöldfűszer elmaradhatatlan mellé.


ezek után jött a csirkemell, beleöntettem és összeforgattam ezzel az alakulóban lévő illatos csodával és lefedtem. természetesen pici vizet öntöttem alá, hogy ne égjen oda és legyen egy pici leve is a végén. hagytam, hogy az orrom vezessen.



közben a másik rezsólapon elkezdtem vizet forralni. vettem ugyanis a tesco-ban gluténmentes kagylótésztát és ki kellett próbálnom, hogy tényleg megéri-e az árát. szóval bugy-bugy, kis olaj, só és bele egy minimális adag tészta és várni, hogy megpuhuljanak a kicsi kagylók.



a husink közben elkészült, kibontottam a kókusztejet és hozzáöntöttem a pörkölthöz. majd egy kicsi fahéj, só, bors, fokhagyma és máris más konyhában érzem magam.



a tészta is kész s abszolút kedvelhető a színe is, innentől nincs probléma.



talán azért is született meg ez a recept, mert nagy kókusztejimádó vagyok és elkezdtem érdeklődni a távol-keleti konyha iránt és mikor, ha nem most próbálom ki, amikor még javában tart a szerelem ? :)



nos ilyen lett a finomság, de ez még kókusztej nélkül van (ugyanis elsőre nem vettem hozzá, de majd csinálok hozzá képet, mert mindkét opció finom). próbáljátok ki, semmiféle furcsa íz nincs benne és nagyon hamar elkészül. 




2013. március 6., szerda

véletlen telefonhívás :)

tegnap beszélgettem Nagyimmal telefonon és megkérdezte, hogy "van mit enned Kisunokám?". természetesen igennel válaszoltam és nagyokat nevettem közben, hiszen ő is tudja, hogy mindig főzök. aztán megkérdezte, hogy "ugye le is fényképezed a finomságokat, hogy meg tudjam majd nézni?". és ekkor villant be, hogy habár valóban mindig dokumentálom az új és finom nyamiságokat, valamiért kevés időm van és azt nem tudom csinálni, amit elhatároztam annak idején, hogy bizony rendszeresen fogok. ez bizony az, amire gondoltok, hogy ide firkálok sok receptet.

valamelyik nap gondolkoztam azon, hogy igazából hogyan tanultam megfőzni, mi alapján választok alapanyagokat, mi szerint döntök, hogy mi lesz a menü. szerintem, túl sok időm lehetett, hogy ezen gondolkoztam, de annyira édes képek és emlékek villantak be, hogy nem tudtam nem mosolyogni rajta. emlékszem, hogy amikor olyan 5 éves lehettem, már a konyhában leskelődtem, hogy Anyum mit csinál, akkor olyan elérhetetlennek és bonyolultnak tűnt minden. főzés ugyanmár, mindenféle komoly és komplikált dolog :) aztán kamaszkor kellős közepén voltak kisebb önálló próbálkozásaim, de azok megint azt támasztották alá, hogy bizony lehet, hogy nekem más merre kellene próbálkoznom.
sokáig tényleg úgy gondoltam, hogy nem leszek olyan tehetséges és ügyes a konyhában, mint az Anyukám. ha jön hozzánk valaki vendégségbe, mindig hatalmas dicséretet kap vagy, ha csak otthonról hozok valamilyen finomságot, akkor is mindig kap bókot :) 
nos igen, bevallom, hogy szeretnék ilyen lenni, hogyha bárki megkóstolja a finomságot, akkor azt monjda "hmhmhm..." és valamilyen gasztronómiai orgazmust él át. igen Anyum, a tiéd ilyesmit okoz, úgyhogy nagyon össze kell magamat szedni :)

visszatérve a kezdeti tanulópénzekre, be kell valljam, hogy a kollégium megváltoztatott bennem valamit. az elején nem volt ciki, hogy hoztam hétvégente a kis bödönöket otthonról, de aztán rájöttem, hogy semmi sem időtálló, no meg irtó nehezek, úgyhogy valami más taktikát kell kitalálnom, mert ez nem fog működni. a fagyasztott levesek kiengedve nem az igaziak, pedig eredetileg isteni finomak voltak.
és akkor valami isteni szikra történt, hogy ugyanmár én fogok félni ettől az egésztől? ha nem sikerül, akkor ez van, majd kísérletezünk. óóó nem lett elég vékonyra aprítva a hagyma, nah és ettől nem lesz finom? picit fűszeresebb lett a husi? úristen, de ettől még finomabb.
szóval rájöttem, hogy a konyhában is intuitív módon kell létezni, akárcsak a kis életemben, vagy mered vagy bánni fogod egy életre ;) 

aztán több mint egy éve felütötte fejét az ételallergiám, ami nagyon komplex, így egyértelmű volt, hogy főzés, főzés, kísérletezés, kísérletezés ezerrel. végülis nem haltam éhen, sőt mondhatni egész jó recepteket kreáltam. büszkén mondhatom, ha otthon vagyok még sütök is. zárójelben megjegyezném, hogy  a koliban nincs sütő, így csak akkor tudok eme új szenvedélyemnek hódolni, ha a családom vagy a barátaim közül valaki befogad és megszán egy sütési lehetőséggel :D

igazából most minden rendben van a diétával is, megint kikísérletezgettem pár kellemes receptet, amit posztolni fogok képekkel együtt, ígérem! azt is el kell mondjam, hogy most olyan balansz állapot van buddhásan, ami azt jelenti, hogy béke és boldogság a köbön. sokat filózom azon, hogy vajon mikor nyithatnék egy étterem jellegű csodakuckót, ahol mindenféle finomat sütünk, főzünk az ételallergiásoknak. jóóóó, nemcsak sorstárstesóimnak, hanem jöhet bárki, csak ugye nehéz egy ilyen helyet találni mostanság, de azért akadnak. 
valahogy most olyan állapotban vagyok, hogy minimum ötvenezer dolgot megvalósítanék egyszerre, ha lehetne. de hááát mindent a maga ki idejében, szépen, lassan, fokozatosan. azt hiszem értékelni az élet apró csodáit meg lehetőségeit és hagyni, hogy a dolgok önmaguktól beteljesüljenek (persze azért kísérletezni lehet ;))

pusziipacsii